Mi az utalás? És milyen szerepet játszik az allúzió az irodalmi művekben? Sok író munkájának fontos részét képezi, ezért érdemes meghatározni az “allúzió” fogalmát, és megvizsgálni néhány olyan kérdést, amely az irodalmi szövegekben való használatából adódik. Először azonban egy praktikus, egymondatos definíció segíthet: az allúzió az, amikor az író egy másik író művét veszi alapul, általában anélkül, hogy a másik írót kifejezetten megemlítené név szerint. Ha az írót megemlítik, az hivatkozássá válik. Állítsuk szembe ezt a két (kitalált) példát:

Ahogy Shakespeare mondja Poloniusnak: “Se kölcsönvevő, se kölcsönadó ne légy.”

Választhattam, amikor felnőttem, hogy egy aprócska, valakinek a lábazatában élő emberke leszek, vagy ételkeverő. De valaki azt tanácsolta nekem: “Se kölcsönvevő, se keverő ne légy.”

Egy szörnyű vicc, amiért reméljük, megbocsátasz nekünk. De szépen (ha nyersen is) összefoglalja a különbséget a hagyományos idézet (vagy hivatkozás) és az allúzió között. Az első példában a beszélő segítőkészen közli velünk, hogy Shakespeare-t idézi (pontosabban Polonius karakterét, a Hamlet című darabból). A második példában azonban nekünk, olvasóknak (vagy hallgatóknak) egy kicsit több munkát kell elvégeznünk: amellett, hogy ismerjük a kitalált Kölcsönvevőket Mary Norton könyveiből, azt is fel kell ismernünk, hogy Polonius azt mondja: “Sem kölcsönvevő, sem kölcsönadó nem lehet”, anélkül, hogy ezt közölnék velünk. Előzetes ismeretekkel kell rendelkeznünk erről az irodalmi mondatról (és a Kölcsönvevőkről) ahhoz, hogy a vicc (már amilyen) működjön.

Az utalás tehát gyakran burkolt és közvetett, ahelyett, hogy ki lenne írva és “fel lenne címkézve” az olvasó számára.

Itt érdemes különbséget tenni a lopás azon fajtája között, amely nyílt irodalmi plágium, és a “lopás” azon fajtája között, amely irodalmi utalást jelent. Az allúzió azt jelenti, hogy valamit játékba hívunk: a szó etimológiailag a ludic szóval áll rokonságban, amelynek jelentése ‘játékra vonatkozó’ (és ezért a Ludo társasjátékkal, amely latinul egyszerűen azt jelenti: ‘játszom’). Tehát egy költő, aki egy másik íróra utal, idézheti ezt a korábbi írót anélkül, hogy elismerné az iránta való tartozását. Ez példa a plágiumra?

Az allúzió és a plágium közötti különbségtétel megfigyelésére jó alkalmat kínál T. S. Eliot, akinek munkássága tele van más írókra való utalásokkal. Eliot a huszadik század elején írt “Nancy kuzin” című rövid versét a “Megmásíthatatlan törvények serege” sorral zárja. Ezt a sort egyenesen egy korábbi, viktoriánus költőtől, George Meredithtől (képünkön jobbra lent) emelte át:

Szélesebb zónákon átrepülve, melyek szúrták sebhelyeit
A régi lázadás emlékével a félelemtől,
Elért egy közepes magasságba, és a csillagokra,
amelyek az ég agya, nézett, és elmerült.
Az ősi pálya körül vonult, sorra, sorra,
A megváltoztathatatlan törvény serege.

Amikor egy olvasó észrevette a “lopást”, Eliot válaszul rámutatott, hogy Meredith sorának felhasználása nem plágium, mert azt akarta, hogy az olvasó szándékos kölcsönzésként ismerje fel a sort (Meredith költészetét akkoriban még elég széles körben olvasták, ellentétben napjainkkal), és hogy megjegyezze a Meredith eredeti használata és Elioté közötti kontextusbeli különbséget, amely Meredith súlyos sorát egy New England-i szalon kandallópárkányának környezetébe helyezi át. Más szóval, a plagizáló meg akarja úszni a lopást, és reméli, hogy senki sem veszi észre, hogy az áruja kevésbé új; a költő, aki más művére utal, mint Eliot itt, azt akarja, hogy “lebukjon”. De mivel az allúzió természete az, hogy inkább implicit, mintsem az olvasó számára kifejtve van, mindig fennáll a veszély, hogy az olvasó vagy nem veszi észre az utalást, vagy (mint Eliot kritikusa esetében) észreveszi az idézett sort, és azt gondolja, hogy a későbbi költő plágiumot követett el.

Maradva T. S. Eliotnál, az egyik leghíresebb költőnél, aki irodalmi allúzióval foglalkozott, nézzük az 1922-es The Waste Land című, korszakalkotó versének elejét. Még mielőtt elérkeznénk a vers első sorához, már van egy cím (The Waste Land), egy epigráf (a római szatirikus Petronius-tól), egy dedikáció (“Ezra Poundnak / Il miglior fabbro”) és a vers első szakaszának címe (“The Burial of the Dead”). Eliot versének mindezek a szövegkomponensek korábbi irodalmi szövegekhez kapcsolódnak. A címet, ahogy Eliot a vershez csatolt “Jegyzetek” előszavában elismerte, Jessie Weston 1920-ban megjelent könyve, a From Ritual to Romance javasolta, amely a Halászkirályról szóló Artúr-legendát tárgyalja, akinek földje elpusztult.

Azután következik Eliot versének epigráfja, Petronius Satyriconjából: az epigráf egy másik műből való közvetlen idézet. Aztán itt van Eliot dedikációja Ezra Poundnak, barátjának és modernista költőtársának, aki segített a The Waste Land kéziratának szerkesztésében és formába öntésében. De Eliot nem csak annyit ír, hogy “Ezra Poundnak”: hozzátesz három szót olaszul: “Il miglior fabbro”, ami azt jelenti, hogy “a jobb mesterember” (utalás Pound szerkesztői szerepére abban, hogy a vers azzá vált, ami lett). Ezek a szavak azonban nem egy véletlenszerű olasz kifejezés, hanem idézet a középkori olasz költő, Dante Alighieri (1265-1321) műveiből, aki iránt Eliot és Pound mély csodálatot táplált. Ez az irodalmi utalás Dantéra az Eliot és Pound közötti köteléket hivatott erősíteni, és így a hálaadósságot, amellyel Eliot tartozik barátjának: azért utalás, mert az idézet nincs szépítve vagy Danténak tulajdonítva. Eliot bízik abban, hogy Pound, valamint legműveltebb olvasói felfogják e szavak személyes jelentőségét. Ez az irodalmi megfelelője annak, amikor valaki a munkahelyén aláír egy búcsúlevelet, és amellett, hogy minden jót kívánunk neki, hozzáfűzünk egy kis üzenetet, amely egy közkedvelt, közös viccre utal. Ha úgy tetszik, nyilvánosságra hoz egy privát, közös “nyelvet”.

Végül, mielőtt végül elérkeznénk a vers nyitó sorához, itt van az első szakasz címe: “A halottak temetése”. Ezek a szavak a keresztény temetési szertartásra utalnak, ahogyan azt a XVI. századi Közös imakönyv felvázolja. Tehát máris megidéződik az Artúr-legenda, a pogány (római) kultúra és a keresztény liturgia, nem is beszélve Dantéról (akinek szelleme a The Waste Land számos utalását kísérti majd). Mindezek egyike sem hordozná ugyanazt a jelentőséget, ha Eliot mindezt világosan “kiírta” volna számunkra.

Az irodalmi utalások jelentőségének egy része tehát abban rejlik, hogy bizonyos dolgokat hallgatólagosan hagynak, és az olvasóra bízzák, hogy felfedezze és értékelje jelentőségüket és jelentőségüket. Az utalás különbözik mind a plágiumtól (amikor az elkövető nem akarja, hogy felfedezzék a kölcsönzést), mind az explicit idézéstől (amikor az író megnevezi és idézi az idézett szerzőt). Az irodalmi allúzió szerepéhez tartozik, hogy az olvasó számára lehetővé teszi a közös kulturális referenciakerethez való hozzáférést, mintha az új és a régebbi szöveg közötti kapcsolatot nem kellene egyenesen kimondani. Érdemes megjegyezni, hogy az allúzió szó szerint játékba hozni – az irodalmi allúzió szórakozásának része a szavak és kifejezések játéka, új kontextusba helyezésük, és az éleslátó olvasóra bízva, hogy megsejtse jelentésüket.